nem túl vidám egy hely ez az emlőközpont. reggel 8kor már ott ültem az üvegablak előtt, beadtam a papírokat. aztán behívtak az öltözőbe, hogy vegyem le a cuccaimat. nekem még soha nem csináltak mammográfiát, fogalmam nem volt, hogy egy plexi lappal fognak az épp amúgy is rohadtan fájó melleimból egy amerikai palacsintát csinálni... két felvétel után kiküldött a radiológus az öltözőbe, hogy várjak két percet, mindjárt csinál még két felvételt, csak ezeket előhívja. olyan helyes volt...utánam szólt, hogy vegyek már valamit addig fel, nehogy megfázzak. persze nem vettem. nekidőltem anyám kabátjának a falon a csempén, és először az egész ügy óta zokogtam 2 percet. mert nekem maradnom kell még. szerződtem arra, hogy maradok, még vagy 20 évig. még el kell mennem óvodai ballagásra, sok kádat kimosni, amibe valaki beleönt egy teljes doboz sampont, orrot törölni, és baba kávés pohárból kávékat inni, elmagyarázni, hogy a tévére nem rajzolunk zsírkrétával, hallgatni azt, hogy: 'szeretlek mami', megvédeni és megvígasztalni, megnevettetni, és elmagyarázni, összebújva aludni, és a legfontosabbaknak lenni az egész világon. és ez csak 3 év.

szóval aztán visszamentem, és megláttam a nő kezében a két röntgen képet, gyorsan megkérdeztem, hogy: 'ugye nincs semmi bajom..?' amire semmi választ nem kaptam, hogy teljes legyen bennem a káosz. aztán még ültem 20 percet a folyosón a kezemben a leletekkel, várva az orvosra, hogy behívjon. aztán behívott, meg ultrahangozott, és kimondta a verdiktet: makkegészséges vagyok. hogy akkor mi fáj, és mi a csomó? hát, hormonálisan éppen abban az életszakaszomban vagyok, amikor ez normális, E-vitamint kell szednem.

most kicsit úgy érzem, hogy minden napom az első az utolsókból. elég megrázó volt ez az egész.

a jó hír: Sziszibabuka telehányta a lépcsőházat eperjoghurttal, vagy ami pozitívabb lenne: véreset hányt. de sajnos eperjoghurt lesz az. ellenben ez volt az utolsó utáni csepp volt a pohárban, annyira tele lett a faszom hócipőm az egésszel, hogy eldöntöttem: beköltöztetem a kutyámat anyámtól, aki évek óta a kertben lakik, büdös, loncsos, és halál nem vágja épp a városi kutyák életformáját. új korszak ragyog ránk kérem, egyrészt a Kisnyúl meg a kutya valamit egetverő szerelemben vannak - erről majd később, másrészt kissé itt az ideje feldobni ezt a társasházi idillt. pumira fel, emberek.