azt nem gondoltam volna, hogy közel 600 oldal lett a naplóm. a hosszabbik. a rövidebbet sajnos nem tudtam lementeni, mert úgy nehéz, ha nem él az ember regisztrációja. ha valaki bazira ráér, kimentené nekem egy word file-ba?

gyakorlatilag jó ideje érlelődött bennem, hogy nem akarok már ott naplót írni. akkoriban pusztán paranoid érveim voltak a dolog ellen, túl sokan olvasták (nekem sok volt, nyilván nem sok az Index kattintásszámához), és nem láttam az arcokat mögötte, csak elenyészően kis számban kommunikáltak velem emberek az olvasói mennyiséghez képest, 40-50 ember, szemben a valós olvasószámmal. nem mintha attól jobban látnék élő arcokat, hogy valaki ír, de mégis. valahogy nem tudtam már úgy írni az életünkről, mint eleinte, de ez látható is volt a reakcióitokból. akkor arra gondoltam, hogy felszámolom az egészet, mert annak nem láttam értelmét, hogy írjak, de ne számoljak be azokról a dolgokról, amik számomra megemlítendőek. ilyenkor mindig jött egy rakat levél, hogy ne, mert ez nektek igenis fontos. hát nekem is az. kezdhettem volna egy teljesen új blogot, ahova már nyugodtan írhattam volna napi beszámolót is az életünkről meg a dolgainkról, ha nem viszlek Titeket az olvasóimat tovább, de mindig meghatott a gondolat, hogy van akinek a napját teszem szebbé, vagy vidámabbá, sírósabbá, vagy éppen nyugodtabbá, hogy vannak még irdatlan nagy hülyék. így aztán megpróbáltam úgy írni, hogy a kecske is meg a káposzta is a legjobban járjon. 

végül, ami valóban betette a kaput az tényleg egy levélváltás volt. alapvetően igyekszem tartani magam ahhoz, hogy valaki vagy élőben ismer, vagy írásban. a tudat, hogy ha bárki aki olvas rám néz rögtön az jut eszébe, hogy épp a retyón ücsörgök képregényt olvasva miután megettem egy kaukázusi kefírt fél kiló savanyú káposztával; vagy hogy a narancsbőrös-karfiolos combomat nézegetem, hogy már nem csak hupplis, de szőrösödik is, szóval ettől bölcsebbnek láttam megkímélni mindenkit. de aztán néha úgy alakult, hogy találkoztam emberekkel, és valahogy sosem ért csalódás, mindenkivel tartom a kapcsolatot (ha nem is mindenkivel napi szinten), akikkel így találkoztunk. szóval ez a levélváltás pont egy ilyen kapcsolat záróakkordja lett. elég jól viselem a verbális agressziót, nincs gondom azzal, ha kurvaanyáznak, legyintek a legtöbb érdektelen kritikára. de attól a pár embertől, akinek kiadom magam és megosztom a dolgaimat, nyílt támadásnak veszem, ha egy több éves, napi szinten aktív kapcsolatot 'lekegyelembarátságoz'. nem nagyon csinálok titkot belőle, hogy voltak/vannak nagyon nehéz szakaszok az életemben. ettől lettem ilyen, és nem egy másik ember. nem írok meg mindent, mert van amiről nem tudok és nem akarok írni. ez főleg a múltra igaz. de nem tudom sem eltűrni, sem elfogadni, hogy valaki azt gondolja, hogy kegyelemből a barátom. egyszerűen nem vagyok rászorulva. vagy úgy tűnök?

ezért jöttem el. azért pár tagot szállítottam arra az oldalra, akik miattam regisztráltak, nem érzem adósnak magam.

"Kislányom,a vibrátorod hangosan zümmögött az éjjeli szekrényedben,kikapcsoltam.Bocsi:)Apa "

ezen is elmorzsoltam pár könnycseppecskét.

magyarán a jó hír az, ha nincs hír, de azért azt elmondanám, hogy itthon vagyunk. mármint otthon-itthon. hogy meddig azt nem tudom még, de most épp elég lelkesen vetettem magam bele a bababoltozásba.

"Reggel haza értem 1 házi buliból. Nagyon éhes voltam és másnapos is,be mentem a konyhába látom hogy a gáz tűzhelyen ott 1 lábos ,egyből fel csilant a szemem.Neki is áltam .délután jövök le ,anyám kérdezi fiam te etted meg ami a fazékba volt.Mondom igen,jó mert apád el felejtette este ki vinni a moslékot a kutyának. Életemben nem ettem olyan finomat. :D :D "

hát sírva röhögök.

ezt lehet, hogy nem fogom tudni végig írni. pedig rajta vagyok a szeren.

nem volt rend sehogy sem. a Lány, aki nagyon Fáradt volt, egyszerre azt érezte, hogy nagyon kétségbeesett. ami biztonságos volt az életében, az hirtelen köddé vált. nézett jobbra és nézett balra, hűtlen bérenc hadseregek várták minden irányból, de az, ami eddig mögötte állt, az nem volt immáron sehol sem. bután hangzik, de belebetegedett. nem volt semmi sem fehér, és semmi sem fekete immár. a színek összefolytak. furcsa ám az, amikor a fekete nem fekete és a fehér nem fehér. a Lány, aki Kezdte érteni az Életet eltemette az Apját. nem értette, hogy mi történik aznap. ott volt, és mégsem. hirtelen minden más álságos lett és érdektelen. régmúlt férfiak sora volt ott fekete öltönyben és napszemüvegben, és a Lány nem értette, hogy miért is gondolta azt valaha, hogy ezek az emberek érzéseket tudtak kisajtolni belőle. hirtelen semmi nem fájt. minden csak lebegett. megmentő érzés volt azt, hogy a szeretet kifejezés pusztán egy üres lufi lett, minden fájdalom és veszteség érzés nélkül. állt egy sír felett, kezében egy fehér galambbal és nem érzett hirtelen semmit. a Lány, aki kezdte érteni az Életet, azt hitte, hogy mindent tud. van a Halálnak valami felhatalmazó érzete, hogy TE más vagy, akinek meghalt valakije. dédelgetett egyed a többivel szemben, aki nem tudja, hogy milyen az, elveszteni valakit. de az Élet nem szereti az önmagukkal kivételezőket jobban, mint a többieket. számára a halál pusztán egy könyvelni való tétel. a Lány, aki az Űrben élt megint Laza lett. az érzései jelentős részét a Halál jótékonyan befagyasztotta, nem fájt épp semmi. jöttek és mentek a férfiak, és a Lány királynői bólintással vette tudomásul azt, hogy változnak körülötte az arcok, ahhoz, hogy kimondja, hogy leszarja, hogy mi történik körülötte, túl elegáns volt. nem számított épp, hogy mi történik, arcok és nevek jöttek és mentnek, sokat ivott, és úgy érezte, hogy képtelen eleget, a falat végigkarcoló hullaszállító koporsó hangját nem nyomta el semmilyen alkohol és semmilyen bódulat. van amin nem lehet segíteni, gondolta  a Lány, aki Szart az Életre, és töltött magának még egy pohár bort.

már elmarad, eddig nem értem rá. (sajnos nem azért, amire úgy nagy átlagban gondoltok, részint dolgoztam, főképp meg cseverésztem). mire úgy döntöttem volna, hogy elhúzok aludni, a Kisnyúl felnyafogta magát, azt hittem a hasa fáj, de csak az orra volt bedugulva (nem vagyok egy nagy diagnoszta). most meg itt ül mellettem a kanapén és épp valami amerikai vígjáték sorozat 87984686. részét kommentálja. közben levegőt sem vesz.

a következők hangzanak éppen el, írom ahogy tolja:

bácsi néni háháhá hoppá hová tette a kutyust szia fanni basszus büdös a pelus pelus pelus baba kulcs újság nincs csákó(?) repülő kutyus jólvan óvatosan a szánkóval hihi megyek itt a hinta hihi paci hinta a bácsi tévé szegény majom néni ide tette majom szereti a pacit bibis itt az arcom fület hajat haha hihi autó autó autó ott a beeee meg a tehén kijött a kaki pelus picit kijött a kaki zsupsz.

na jó, abbahagyom, mert megzavarodom :D ja, mindezt egy levegővételre. KŐKEMÉNY.

a mese folytatódik. szar amúgy?

ezt a buzi Valentin-napot is túléltük. (tudom, csak akkor buzi, ha nem visz el senki legalább egy vacsorára, meg moziba, de hát az van, idén buzi és kész)

viszont a Kisnyúl ma jelentős perceket szánt elfoglalt életéből arra, hogy a popsikrémjével kenegessen egy anyajegyet a halántékomon azzal a szöveggel: 'mami bibis, mami bibis'. rátolt a mutatóujjával egy adagot, aztán a másik tenyerével jól széttapicskolta. meg is nyugodtam: békés öregkorom lesz, gondoskodó a gyerek:)

a Lány, aki nagyon laza volt egy napon arra riadt fel, hogy a hadserege immáron egy fantomsereg, agyagkatonák ezrei, de már nem hús-vér csapat. a Lány, aki nagyon laza volt összezavarodott. messziről úgy tűnt, hogy katonák valóságosak, de a Lány, aki nagyon Ijedt volt már látta a valóságot, az agyag törékeny portéka, egy erősebb szélvihar dominók módjára döntheti-zúzhatja össze őket. Lány, aki nagyon Ijedt volt, hirtelen megértette, hogy a hadserege hatalmas, és ő messze nem annyira nagy és hatalmas, hogy megvédje az agyagkatonáit a viszontagságoktól. hatalmas viharok jöttek, sorra dőltek fel és zúzódtak apró cserepekre katonák ezrei, miközben a Lány, aki nagyon Ijedt volt, sírva rohant katonától katonáig, hogy elkapja őket. de tehetetlen volt. hiába mentett párat meg az egyik szárnyon, ha a másikon közben egy tornádó halomra pusztította őket. a Lány, aki nagyon Ijedt volt, már nagyon Fáradt is volt. hosszú évek múltak el, és a viharok váratlanságát és erejét képtelen volt kiszámítani. néha úgy festett, hogy a hadserege feléled, és minden működhet újra úgy, mint régen, de ezek csak vágyott látomások voltak, jéghegyek apró csúcsai, amikben vágyott kapaszkodni. valójában a viharok ereje fokozódott, és a Lány, aki nagyon Ijedt volt, néha már maga sem tudta, hogy mi is lenne a jó, elmenekülni, vagy elmerülni. képtelen volt száműzni a mindennapjaiból a hadserege küzdelmeit, elhatalmasodott rajta a probléma, már ő is azt érezte, hogy lassan agyaggá válik, és törni fog menthetetlenül.

aztán egy napon, amikor ugyan nem volt verőfényes napsütés, de viharfelhők sem voltak az égen, megtörtént az, ami már évek óta az agyában félelmetes gondolatként fészkelt. a hadserege helyén nem talált csak cserepeket. bármerre nézett, egyetlen katona sem állt épen a helyén. a Lány, aki nagyon Ijedt volt, úgy érezte, hogy a világ megszűnik körülötte létezni. űrben volt, megfoghatatlan, zavaros térben, ahol nem tudott rendet tenni.

a Lány, aki Nagyon Laza volt, hosszú éveken keresztül azt gondolta, hogy az Élet dolgai alkalmazkodnak mindenkihez. aki laza, azzal lazán mennek a dolgok, aki meg frusztrált, annak a dolgai is frusztrálódnak. az Élet azonban türelmes volt, elvégre ő aztán rohadtul ráért. adott pár taslit a lánynak, csak úgy finoman, jelzésértékkel. a Lány, aki nagyon Laza volt, harsányan lefikázta és kiröhögte az Életet, visszakérdezve, hogy: 'ennyit tudsz csak apukám?'. a Lány, aki nagyon Laza volt nem nagyon tudott semmit felhozni mentségül (nem mintha akkoriban eszébe jutott volna bármiért is mentségeket keresgélni, tegyen bármit is) a Nagy és Bölcs Élettel való bajuszcibálásának okán, csak azt, hogy fiatal volt, talán, ha 20 éves. a Lány, aki Nagyon Laza volt elég későn lett szerelmes először, elmúlt már vagy 17 is, mire belecsapott a villám, igaz, akkor ráküldte az Élet rögtön egy vízierőmű napi áramkitermelését, lángolt is a dolog nagyon, mind a kettejükben. a Fiú okos is volt, kedves is, jó helyről is származott, egymás lenyomata voltak, (csak az egyiknek befele nőtt a kukija, a másiknak meg kifele). a Lány, aki Nagyon Laza volt úgy gondolta két év után, hogy ez JÓ, de ki tudja, mi van, ha van ennél jobb is...? kitette a Fiú szűrét, se nem kedves, se nem korrekt módon, de valami hajtotta, hogy is tudna úgy dönteni élete szerelméről, ha nem ismeri élete többi szerelmét?? szabad lett. okos volt, talán szép is, bár abban az időben inkább úgy fogalmazott, hogy ő érdekes, nem szép. nagypofája volt, azoknak az embereknek a magabiztosságával, akik mögött ott áll egy hadsereg, élesre töltött gépfegyverekkel. történetesen ott is állt. néha ugyan akkor is lőttek amikor nem volt veszélyes tárgy a légtérben, de azért a rendszer hellyel-közzel biztonságosan működött. évekig lavírozott a Lány, aki Nagyon Laza volt, azzal a biztos tudattal, hogy az Élet az végül is örökké tart, és a kártyapakliban lévő lapok előbb-utóbb sorra kerülnek, legfeljebb nem abban a sorrendben, ahogy tökéletes lenne, de optimista lévén erre nem szeretett gondolni. az Életnek azonban trenírozni támadt kedve a Lányt, aki Nagyon Laza volt. mivel úgy tűnt, hogy róla a legtöbb dolog lepattan róla, így az Élet azt gondolta, hogy nem rajta keresztül fogja a leiskolázást kezdeni, hanem a hadseregét bomlasztja. nem is a a Lány ellen szólt ez, aki Nagyon Laza volt, csak épp a Lány útjában volt az Életnek, és így ésszerűnek tűnt, hogy akkor már nemcsak a hadsereg ellen indít támadást, hanem a Lány is beleesik a szórásba. a Lány, aki Nagyon Laza  volt, eleinte hitetlenkedve figyelte az eseményeket. aztán aggódni kezdett. majd dühös lett. végül megállapodott önmagával abban, hogy az ő hadserege az nem szétverhető. mert NEM és kész. körülbelül szart az eseményekre. vagyis megpróbált szarni, mert ha elkezdett foglalkozni a harcászati taktikai kérdésekkel, akkor rájött, hogy egyrészt ez nem az ő asztala, és rohadtul untatja, másrészt nem akart katona lenni egy olyan háborúban, amit nem ellene, hanem a hadsereg ellen vívnak. de hát ki akar direkt áldozat lenni?

az jól esik, hogy szinte mindenki itt van. komolyan. nem vagyok varázsló, csak megnéztem a statisztikát:)

nem szeretnék magyarázkodni túl sokat a költözködés okáról, érett már ez egy ideje, csak mindig visszahúztak a levelek, amiket kaptam, Tőletek (vagy Tőlük, akik már nincsenek itt). a bemásolt levélrészlet azonban olyan kézből íródott, ahonnan nem vártam ezeket a szavakat, ugyan meglepően jól fel vagyok készülve a visszkézből kapott pofonokra, de azért a közeli ismerősöktől valahogy nagyobbat dörren a saller, ez is szólt tisztességgel, emésztem most 2 napja, már jobb, de az okoskodás részét, hogy 'na megint tanultunk valami újat' azért most inkább kihagynám.

írni kéne valami értelmeset is... mindjárt összeszedem magam...

pont.

Nem szeretnék most arról beszélni, hogy miért döntöttem úgy, hogy tényleg abbahagyom az írást ott. elég lett. nagylány lettem, mostantól itt nyomom. örülök, ha itt vagytok, megszoktalak Titeket, sokan voltatok, jó volt veletek.

most nyilván bazi szar a kedvem, köszönhetően a blog-költözési esemény kiváltó okának, plusz más is nyomja a begyemet (a férfiak mind hálátlan gecik kategória), de majd lesz jobb is.

egyelőre kurvára igyekszem rájönni, hogy hogyan is működnek itt pontosan a dolgok, mert bazi sok kapcsoló meg gomb van, mint valami űrsiklóban...

aludjatok. én meg megiszom a többi rosét.

vasárnap este meg jövök. ide, most már kizárólag.